Jose Maria Buceta előadóként vett részt a debreceni szakmai találkozón, ahol az akkreditált kosárlabda akadémiák képviselőivel osztotta meg gondolatait arról, hogy milyen hatások érik a tehetségeket az elit kosárlabdázás felé vezető úton. Az alábbiakban egy rövid összefoglalót készítettem elsősorban azok számára, akik nem vehettek részt ezen a rendkívül dinamikus és meggyőző kétórás előadáson.

Spanyol előadónk

három szegmensét emelte ki annak a rendkívül fontos folyamatnak, melyben a cél, hogy a kiválasztott játékosok sikerrel váljanak be és eredményesek legyenek a felnőtt kosárlabdázásban. Olyan korosztály jellemző problémájáról van szó, ahol még a játékosok sok esetben nem biztosak önmagukba, nincs helyes önképük. Nem tudják eldönteni, hogy gyerekek-e még, vagy már felnőttek, hiszen a lehetőségek és elvárások már ennyire jellegzetesen megváltoznak.

Alapvető elem az ambíció kialakítása, ami nélkül nem várható előrelépés, hiszen nincs esély a megfelelő színvonalú erőfeszítésre. Tehát ez a siker nélkülözhetetlen építőköve. Az ambíciózus játékosok többet akarnak, jobbak akarnak lenni, céljaik vannak. Korunk legnagyobb kihívása, hogy megfeleljünk a játékosok szerteágazó XXI. századi figyelmének, amely számtalan irányban megoszlik. Általuk kreált ideiglenes világukban már képesek rá és önmaguk irányítják életüket. Eszközéül például a cyber játékokat, a virtuális valóságot, a zenét, a filmeket és újabban például a közösségi oldalakat választják. Olykor ezeknek megfelelően olyan szerepeket képzelnek el maguknak, ahol sokkal könnyebben válhatnak főhősökké, mint a kosárlabda pályán, vagy az edzéseken. Ez lehet az egyik oka, hogy versenyeznünk kell ezekkel a vonzó és új ingerekkel. Többet, jobbat kell adnunk a sportolóknak, hogy felfűtsük az ambícióikat és vágyjanak a sikerre.

Ennek egyik módja, hogy megváltoztatjuk az edzői vezetési stílusunkat. Az amerikai hadseregből ismert vasszigor, az egyoldalú elvárások nem működnek már hatékonyan. Csak azok esetében lehet sikeres az autokrata, agresszív - egyébként korábban jól működö - stílus, akik egyébként is elhivatottak és szilárdan kitartanak céljaik mellett. Azonban belőlük van kevesebb manapság. Szerte a világban.

A játékosok most azon a szinten foghatóak könnyebben munkára, ahol jól érzik magukat. Ott ahol sikeresek. Ezért az első edzői feladat, hogy felébresszük a továbblépés utáni vágyat. Új, munkával - és fokozatosan - elérhető célokat kell kijelölni számukra. Amennyiben ez sikerül, nem csak hajlandóak lesznek a komoly munkára, az erőfeszítésre, hanem  elérkezünk a következő fázisba, ahol már bízalmat is kell adnunk e játékosok számára. Nehéz verseny- problémákat, feladatokat kell megoldatni velük, ahol több-kevesebb sikerrel tudnak működni. Vagyis ki kell szakítanunk őket a kényelmi zónájukból. Onnan, ahol a legjobbnak érezhetik magukat és egy olyan környezetbe kell lépcsőzetesen és tervszerűen belevonni őket, ahol meg akarnak felelni, vállalják a kihívást és értik a velük történő eseményeket. Tisztában kell lenniük, hogy pontosan, mit várunk tőlük. De ez a legtöbbször még nem elég, mert eszközt is kell adnunk számukra. Fel kell készítenünk őket fizikailag, technikailag, taktikailag, érzelmileg, mentálisan arra, hogy meg tudjanak felelni. Az ezt követő lépés, hogy ebben az új szituációban képessé tegyük a nehézségek, a lelki, fizikai, kognitív nyomás elviselésére és kezelésére.

Példa esetek

1. Amikor egy négyes poszton kiválóan játszó fiatalt új szerepkörben akarunk játszatni. Rengeteg új alapelemet kell addig megtanulnia, amíg sikeres lesz és nem menekül vissza a kényelmi zónájába, ahol jól érzi magát, mi több, ahol a korosztály legjobbja.

Be kell vonnunk a döntésbe őket. Tudassuk velük, hogy mit szeretnénk látni. El kell mondani, hogy ez a karrierje szempontjából lényeges és nélkülözhetetlen szerepváltás, amihez például meg kell tanulnia többet labdát vezetni, kívülről dobni, gyorsabb embereket fogni, stb. Amennyiben  az ilyen döntésekbe bevonjuk őket, egyúttal érdekelté is tesszük őket és az egész döntési folyamatnak részeseivé válnak, így elérhetőbbé tesszük a végső célunkat. Nem fognak ellenálni és nem fognak visszamenekülni a kényelmi - , adott esetben az alacsonyabb kihívásokat jelentő - szintre, ahonnan még nehezebb lesz újra kiszakítanunk őket.

1. A játékos bekerülése a felnőtt csapatba. Nem mindegy, hogy mikor és hogyan történik meg. A Barcelona például rendszeresen építi be - de nagyon céltudatosan - a fiatalokat, akiket nem a kispadot melegíteni hívják föl, hanem valódi játékhelyzetekben kapnak részfeladatokat. Természetesen ennek mindig az az az alapja, hogy olyan felkészült legyen a tehetség, hogy ezzel a stresszhelyzettel elbírjon. Vagyis az alaptechnikája és fizikai szintje alapján már elvárható, hogy többé-kevésbé sikeresen áll majd helyt, ezzel a legesszenciálisabb működési feltételt kézzelfoghatóvá tesszük számára. Meg kell adnunk minden esélyt neki, hogy értse, mi történik vele és szakértővé váljon a folyamatnak. Profi módon gondolkodjon és tudja, mi a jó számára és mik a kockázatok. Ezért rendkívül fontos, hogy a játékperceket mi magunk sem ajándéknak tekintsük. Ne osztogassuk ingyen a játékidőt és például ne a 30 pontos előnynél vessük be őket, hanem valódi helyzetben. Ez a  modern sztárcsinálás lehetséges első lépése.

3. Hatalmas hibának tartja annak módját és okát, ahogy a fiatalokat felviszik a nagycsapatba. Nem kapnak nehéz, kihívást jelentő, célra törő feladatokat, hanem csak passzív edzéseszköznek tekintik és aztán - a felnőtt bajnokság helyett - visszaküldik őket például U20-ba játszani, ahol nem motiváltak már a játékra, nem jelent számukra kihívást, nem erre a szintre készülnek. Ezek a játékosok könnyen jutnak vissza a kényelmi zónába, ahonnan eszük ágába nincs kitörni újra, sőt olyan világot választanak helyette, ahonnan nincs is visszaút és idő előtt abbahagyják a  játékot.

4. Összességben javasolja, hogy üljünk le a játékosokkal, mielőtt nehéz helyzet elé állítanánk őket. Ébresszük fel bennük az érdekélődést, az ambíciót. Beszéljük meg velük félelmeiket, véleményüket. Tudjuk meg, hogyan gondolkodnak. Tudnunk kell a fiatalok fejével gondolkodni. Ismernünk kell, mik a fontosak számukra manapság. Ezekkel kell versenyeznünk aztán. Kompromisszumokat kell kötnünk annak megfelelően, hogy mi az, amit ők adott időszakban be tudnak vállalni, aminek meg tudnak felelni, amivel esetleg sikeresek tudnak lenni. Ez jelenti a fokozatosság felé vezető út legelső lépcsőfokát.

Az edző feladata, hogy menedzselje e folyamatot. Eközben komoly türelemre van szüksége. Rendkívül nehéz ez a szakember számára, mert meg kell oldania, hogy motiváltak legyenek a tanítványok, hiszen erőfeszítést csak ebben az esetben várhatunk tőlük.

Edzői eszköz

Év elején - miután mi magunk is megfogalmazzuk a tehetségek karakterét - érdemes közvetlenül megtudnunk, hogy mi a véleményük önmagukról.

Készíttessünk velük egy táblázatot, ahol leírják mit tartanak eősségeiknek, gyengeségeiknek, és mit vállalnak a csapat érdekében? Ezt érdemes összevetni a saját jegyzetünkkel és aztán korszerű megoldásképpen javasolja, hogy ezt beszéljük meg kikérdezéses módszerrel egyénileg a játékosokkal. Rendkívül hasznos lehet. Könnyeb bevonni a folyamatba a játékosokat és valóban megtudjuk, hogyan gondolkoznak jelenleg önmagukról, milyen állapotban van a motivációs szintjük és megtudjuk, hogy mi lesz a következő tennivalónk. Eközben a játékosok is felimerik, hogy mi lesz a következő lépés, mi lesz a követendő célirány és mik az elvárások. Ez a fokozatosság, a céltudatosság és következetesség feltétele.

Talán ezek betartása miatt járnak előrébb az elit ligák. Egész évben a teljes felkészülés során szükség van a következetes munkára. Nem csak az év elejére kell kell fókuszálni. Ne hagyjuk, hogy elveszítsék érdeklődésüket, mert az együtt jár azzal, hogy lecsökken a motiváció, a lelkesedés és a következetesség. Az elitté válás folyamata így megsérül, ami a beválási esélyeket csökkenti és időt vesztünk. Pedig az időveszteség a legnagyobb ellenségünk. Ezért nem mindegy mikor történnek meg a folyamat állomásai.

1. Mikor és hogyan , milyen eszközökkel tesszük motiváltá a játékosokat;

2. milyen célokat jelölünk ki számukra és közben milyen módon növeljük önbizalmukat;

3. majd hogyan tanítjuk meg őket kezelni az elitben történő játék stressz helyzeteit?

Véleménye szerint nincsenek titkok a kosárlabdában. Az egyes nemzetek kosárlabda tudásanyagának színvonala, az edzők felkészültsége nem különbözik lényegesen. A különbség ott van, hogy más a gyerekek motivációs szintje, illetve más-más módon alkalmazzák az edzők a lehetséges eszközöket. Továbbá a következetesség és a kitartó munka a jellemző a sikeres kosárlabda nemzetekre, ahol a beválást tanítással, türelemmel, tehetséggondozással és a megfelelő kockázatvállalással vegyítik. Ennek alapját is megteremtik és szakértővé teszik a játékosokat, akik hamar megtanulják, mit és miért kell tenniük, hogy sikeresek legyenek. Az önértékelésüket és raconális értékelésüket egyensúlyban akarják tartani, ezért tudják, hogy a személyes beszélgetések és elemzések előre viszik a játékossá válás folyamatát.

Az edzők számára kihívás, hogy a helyes edzői vezetői stílust válasszák ki, amellyel e leggyorsabban hozzák azonos szintre a játékosok ambícióját, az önbizalmukat és ehhez megtanítják a szükséges alapokat és eszközöket. Kockázatot kell vállalnunk, amikor valós és nehéz problémák megoldására kényszerítjük őket. Ezeket fel kell vállaltatnunk velük és olyan célokat kell megfogalmaznunk, amelyeket teljesíteni tudnak. Nem szabad, hogy túlzásokba essünk. Ne terheljük túl elvárásokkal a játékosokat, mert összeroppannak és azonnal visszamenekülnek az alacsonyabb teljesítőképességet igénylő versenyzési szintre, ahol továbbra is sikeresen tudnak működni. Ez visszalépést jelentene, bár előfordulhat, hogy nem jól időzítettük a továbbléptetést és még nincs meg a kellő ambíciójuk, vagy önbizalmuk, esetleg nem készültek fel eléggé a következő szintre, netán magukra hagytuk egy-egy rossz teljesítmény után és nem tudják kezelni az őket ért nyomást. A lényeg, hogy az egész folyamatban egy régi képességet alkalmazzunk, ami nem más mint a türelem, amely sokkal több előnyt hozhat felszínre mint gondolnánk.