A MEFOB döntőre az első - új kiírású - egyetemi bajnokságra megérkeztek az elit megnevézést kiérdemlő férfi és női csapatok. A színvonalhoz összeállított játékvezetői kar is csatlakozott a kétnapos tornához... 

 

Történt aztán a nyitónap - vérpezsdítő, de mégiscsak egyetemi rangadóin, hogy leckét kaptak azok, akik látták és értették az eseményeket.  Számomra különösen tanulságos volt, mert ízelítőt kaptunk moralitásból és illemből. Sportpedagógia órámon tárgyilagosan fogom majd bemutatni, milyen tanulságai lehetnek az úgynevezett eseményeknek, hogy ki-ki választhasson, kinek az oldalán foglal állást.  Nem mehetek el viszont szó nélkül emellett most, mert dúl bennem valami és nagyon elgondolkoztató, hogy valójában miről is szól ez a játék és hol lehet hibáznunk, amivel lelkiismeretünknek kell megküzdeni. Tele előítélettel és előélettel azonban nem egyszerűek az érzelmek és a megérzések, amelyek irányítják tetteinket. Elmondom hát mi történt, hogy okuljunk belőle. Megjegyzem az én szemszögemből, de őszintén tartom fel a Problémát. A barátságos, de küzdelmes hangulatú meccs momentuma a DEAC - Szeged férfi mérkőzés első játékvezetöje volt, aki a lefújást követően nem fogadta a debreceni edző kézfogását a mérkőzés hajrájában elhangzott - kollegájának szóló - edzői minősítés miatt. "Szánalmas"- mondtuk, hogy nem vette észre, ami történt. Ez volt az, ami nem tetszett neki és kikérte magának. Egyszersmind a nyilvánvaló hibával és okozójával teljesen fölöslegesen - amúgy betyárbecsuletből - vállalt sorsközösséget.  Joga van hozzá, hiszen itt LENT - ahogy ezt többszörvéreztte. Megjgyzem fölöslegesen, mert tudjuk és vállaljuk, hol a helyünk, viszont szakértelmünket saját költségen és tanulópénzen tanuljuk évtizedek óta... - neki szokatlan, hogy mi a szabályok szerint játszunk. Mondta ezt nem egyszer a mérkőzések közben. Hiszen ott, ahonnan ő jött nem szokták- mondta ő lefújni feltétlenül a lépéshibákat.  Jól van hát... Legyen. Ezentúl, ha nekünk nem tetszik majd a játékvezetők ténykedése és jogtalanul megsértik játékosainkat, akkor mi sem zárjuk le a mérkőzést a Fair play szellemében egy kézfogással, hiszen ezt Üzente és  tanította nekünk a játékvezetők sportkultúrájának védelmében ő mint erkölcsi példakép. (soroljam? azért mi is látjuk ám, ami a reflektorfényben úszó magyar pályákon zájlik. Hagyjuk már kérem szépen!) A szerencse, hogy vannak olyan játékvezetők, akik nem felejtették el, hogy honnan kezdték, akik nem esnek hanyatt saját hatalmasságuktól és akik ezt a játékot még ezen a szinten is hozzánk hasonló alázattal tisztelik meg. Sőt olykor önkritikát is gyakorolnak, amit ők különböző módon, de a sportban szokásos eszközökkel kikényszerítenek tőlünk. Nekünk ezt magunktól is meg kell tennünk, ha jobbá akarunk válni.  Volt rá alkalom, amikor sorstársunk, kollégánk nem köszönte meg a játékvezetök munkáját. Tudunk róla, hallottuk, láttuk is olykor. Nem követendő és nem elfogadható érték. Talán joggal tartják ezeket az edzőket bunkónak a játékvezetők.   Ma azt próbálta megtanítani a sporttárs, hogyan kezelik a nagyok az inzultusokat, amelyből csak nagyobbak történnek egyszerű és nagyszerű meccseken. Hát rossz hírem van. A két fél közül ebben az esetben a Játékvezetö nem mondhatja a másikra, hogy bunkó.  Sok sikert neki a fellegekben! Nem szeretnénk odatartozni soha! Valószínűleg neki sem lesz egyszerű.  Annak azért örülök ezekben a percekben, hogy nekem van lelkiismeretem. Sőt jogom is, hogy szánjam azt akiről úgy vélem, hogy megérdemli.